Anna vagyok, 29 éves, május végén csatlakoztam az Adománytaxi csapatához önkéntesként. Korábban már részt vettem néhány önkéntes akcióban állatmenhelyen, a Máltai Szeretetszolgálatnál és az SOS Gyermekfalvaknál is, de ez az első alapítvány, ahol próbálok rendszeresen jelen lenni.
Júniusban már segítettem egy raktárpakolásnál, de az első adományutam a legutóbbi, mezőtárkányi volt. Őszintén: soha nem jártam még ezen a környéken, csak Egerben. Ahogy megérkeztünk, az első, ami feltűnt, hogy milyen csend van. Még nem volt hőség, de az erős napsütésből érezni lehetett, hogy kemény napunk lesz. A lakók behúzódtak a házak hűvösébe, csak elvétve láttunk egy-egy udvaron játszó gyereket, vagy fa alatt pihenő kiskutyát.
Ez az álmos csend viszont gyorsan szertefoszlott. Még el sem kezdődött a piac, már negyedórával a nyitás előtt ott álltak a helyiek a közösségi ház előtt: beszélgettek, nevetgéltek, láthatóan izgatottan várták, hogy bejöhessenek.
Mi addig bepakoltuk a hozott adományokat: játékokat, konyhai cuccokat, mindenféle ágyneműt, ruhát, cipőt, textilt. Aztán kinyitottuk az ajtókat, és megindult az áramlás.
Sokan jöttek családostul, ami külön jó érzés volt, de annak is örültem, hogy több apuka is feltűnt – nemcsak „nőügy” volt ez a vásárlás. A leggyorsabban a konyhai eszközök és az otthoni textíliák fogytak el, de vitték a ruhákat és a gyerekjátékokat is rendesen. Szuper hangulatban telt a délelőtt, annyira, hogy még tovább is maradtunk nyitva, mint terveztük. Végül több mint 60 vásárlás történt, így 200-nál is több embert értünk el aznap.
Ebéd után (menzás zöldségleves és sólet, imádom!) Beával, a helyi kapcsolatunkkal megnéztük a Gézengúz Gyermekházat, aminek a fejlesztésére szánják a közösségi piacon befolyt összeget.
A Gyermekház szerintem zseniális találmány. Úgy képzeljétek el, mint egy bölcsőde előtti bölcsőde, ahová regisztráció után bárki behozhatja a kisbabáját. Van fürdési és főzési lehetőség, játszószoba is, és ami igazán fontos: intézményes közeg, ami segíti a gyerekek beszoktatását a bölcsibe, oviba. Ugyanígy segíti a szülőket is, mert nem a semmiből csöppennek bele az egész rendszerbe, hanem fokozatosan, támogatva.
Mezőtárkány egyébként az utóbbi években igyekszik élni a pályázati lehetőségekkel – bármi elérhetőre jelentkeznek, amivel fejleszteni lehet a települést. Így újult meg a Közösségi Ház (ahol tornaterem, próbaterem és könyvtár is működik), és így épült fel a Gyermekház is, aminek most például a redőnyözésére gyűjtenek.
A község legnagyobb ereje azonban nem az épületekben van, hanem abban, ahogyan az ott dolgozók működnek: összetartó, egymást támogató közösséget alkotnak. Ha valaki beíratja a gyerekét a bölcsibe, a dolgozók már mondják is, hogy van Gyermekház, és szerveznek közös programokat. Egyre több családot sikerül bevonni, és ez az általános nyitottság a közösségi programok esetében is érzékelhető: egyre népszerűbbek a falunapok, a közösségi piac.
A nap végén még két családhoz vittünk tartós élelmiszert, ez extra segítség volt, célzottan. A faluban sok a hátrányos helyzetű roma család, és bár az intézményvezetők és Bea rengeteget tesznek értük, nehéz valódi kitörési lehetőséget találni. Bea elkísért minket mindkét családhoz. Rajta egész nap látszott, hogy nem csak „hivatalból” segít – jelen van, ismerik, szeretik. A családok nyitottak voltak, kedvesen fogadtak minket, szívesen beszélgettek. Én még babázhattam is egy kicsit: megismerkedtem Zsomborral, az egyéves kisfiúval, önkéntestársamat, Dórát pedig Zsombor bátyja, Bence végigkalauzolta a házukon. Nagyon komolyan vette a feladatát, irtó aranyos volt.
Összességében úgy érzem, még többet is kaptam ettől a naptól, mint amennyit én tudtam adni az időmmel és azzal, hogy fotókat készítettem. Bea és a munkatársai elképesztő energiája, türelme, szeretete és odafordulása igazán inspiráló volt, és adott egy hatalmas adag motivációt, hogy még komolyabban vegyem az önkénteskedést, és jöjjek, amikor csak lehet. Receptre írnám fel ezt mindenkinek, akiben van erre érzékenység, mert azon túl, hogy jó érzés adni, a sokszorosát kapod vissza.
