Nógrádszakál – egy párszáz fős falu az ország északi szélén, szorosan a szlovák határ mellett. A reggeli 8 órás gyülekezőkor már sejtem, hogy sok más tekintetben is egy „szélre kiszorult” településre tartunk. Az adományokat egy másik önkéntes csapat fogja bepakolni a teherautóba, így mi négyen már útnak is indulunk.
Ketten közülünk már sok hasonló vidéki úton részt vettek. Számomra ez még csak a második alkalom, hiszen nemrég csatlakoztam az Adománytaxihoz. Az előzetes elképzeléseimet háttérbe szorítja az izgatottság, miközben – ahogy az ilyenkor lenni szokott – mindenki meséli a korábbi tapasztalatait. Kiderül, hogy egyikünk már harmadszor „taxizik” Nógrádszakálra, és a helyiek kiszolgáltatottságáról, bizonytalan életkörülményeiről mesél.
Másfélórás utunk után Tornyos Mónika és egy kisebb csapat fogad bennünket a Magyar Máltai Szeretetszolgálat házában, ahol rövid várakozás után kezdetét veszi a helyieknek szóló jogi workshop. Az interaktív előadást tartó jogászok olyan hétköznapi helyzeteket ismertetnek, amelyekből kiderül, mi történik, ha például postán érkező tértivevényes levelet (értesítőt) nem veszünk át, mit tehetünk, ha rendőr részéről diszkriminációt tapasztalunk, vagy milyen következményekkel járhat, ha valaki nem tudja fizetni a személyi kölcsönét. A jelenlévők is aktívan bekapcsolódnak, sőt, saját tapasztalataikat, kérdéseiket is megosztják.
„Anya, van új cipőm”
Az előadás végére be is gurul a teherautó az udvarra, és a sok szorgos kéznek hála hamar bekerülnek az adományok a nagy terembe. Érdemes megemlíteni, hogy a terem már eleve tele van játékokkal, könyvekkel, vannak székek, fotelek, pelenkázóasztal, színes falak falfestéssel – tehát egy kedves helyszín a gyerekfoglalkozásokhoz. A teljes helyi csapat segít kipakolni, előkészíteni az asztalokat, amikre kikerül a sok-sok gyerekkönyv, játék, konyhai eszköz, ágynemű, és az annál is több ruha és cipő. Ez utóbbi rendkívül fel is kelti az egyik segítő kisfiának érdeklődését, gyorsan végig is pásztázza a kínálatot, és kétségbeesetten konstatálja, hogy nem talál 30-as méretet. Sorba rendezve a cipőket sikerül találni neki egyet, ami tökéletesen illeszkedik a lábára. Kérésemre tesz néhány kört benne, és végül tényleg jónak bizonyul! „Anya! Van új cipőm!” – öröme mosolyra késztet.
Közben odakint már kisebb tömeg gyűlik össze – jöhetnek a vásárlók. A legnagyobb érdeklődés a háztartási eszközök és ruhaneműk iránt mutatkozik, de rengeteg plüss és társasjáték is gazdára talál. Az én szerepem a kassza kezelése és az adminisztráció. Amíg két társam a ruhadarabok számolásával van elfoglalva, én az iránt érdeklődöm a vásárlóknál, mire szeretnék fordítani a befolyó összeget. Sokakat meglep a kérdés, de kivétel nélkül mindenki a gyerekeket emlegeti. Úgy tűnik tehát, hogy elsöprően a gyereknapi program lesz a nyerő.
Az ember máshogy néz a saját hétköznapjaira
A piac és az ebéd során sem tudom nem észrevenni, hogy az itt élő emberi sorsok mennyire csapdahelyzetek. A kilátástalan jövő képe arcon vág és dühöt ébreszt bennem. Megtudjuk ugyanis, hogy a faluban – oly sok másik vidéki kistelepüléshez hasonlóan – az alapszükségletek kielégítése is óriási kihívást jelent. Jövedelemhez fémkereskedelemből és gumiabroncs-égetésből jutnak a legtöbben. Háziorvos egy héten csak egyszer másfél órát rendel, a védőnői szolgálat is ritkán elérhető. Habár van bolt a faluban, a monopolhelyzet miatt magasabbak az élelmiszerárak, másfajta árucikkek pedig egyszerűen nem is kaphatók. A hónap vége a legtöbb embernek szinte áthidalhatatlan.
A napot családlátogatással zárjuk. Középkorú lánytestvéreket látogatunk meg, akik egy pici, egyszobás-konyhás házban élnek. Bár szerények a körülmények, minden rendezett, ők pedig jókedvűek. A legfiatalabb arról mesél, hogy súlyos betegségeken van túl, de nővérei mindvégig ott voltak neki, és támogatták őt. Azt is megemlíti, hogy milyen sokat jelent számára a Szeretetszolgálat nyugdíjasklubja, hiszen ott érzi úgy, hogy kapcsolódhat másokhoz.
A hazaúton azon elmélkedünk, mennyire különböző valóságok léteznek egymás mellett ebben az országban. Az önkéntesség nemcsak adni tanít, hanem meghallani, megérteni és elfogadni is. Egy-egy ilyen nap után az ember máshogy néz a saját hétköznapjaira is – mintha kicsit élesebbek lennének a körvonalak, és kevésbé kopottnak tűnnének azok a cipők, amiket alig fél éve hordunk.
Szöveg: Hobaj Szilvia
Fotók: Schneider Ákos
