A később zseniálisan emlékezetessé váló szombati nap kicsit nehézkesen indult. Én korábban voltam ott a megbeszélt helyszínen, sokan viszont bizonyos félreértések miatt jóval később futottak be, de sebaj, mint megtudtuk, ma sokkal közelebbi helyre megyünk, mint általában, amikor nem másfél, hanem három órát autózik a csapat és nem fél nyolckor, hanem reggel hatkor van a találkozó.A várakozás után végre lementünk a régi óvóhelyre, ami most barátságos, fotókkal, szívecskékkel, kéznyomokkal, rajzocskákkal díszített fehérre meszelt falú raktár, benne szép rendben az ikeás és egyéb zacskós ruhacsomagok. Rengeteg. Gyorsan be is álltunk sorba és önkéntes tűzoltókhoz hasonló profizmussal adogattuk a nehéz zsákokat egymásnak. Az egyébként sem túl erős időérzékem kikapcsolta magát, úgyhogy csak tippelni tudok, hogy talán fél órán át serénykedtünk, raktuk tele a kisbuszokat, aztán beszálltunk és száguldottunk is Bátonyterenyére.
Csodálkoztam magamon. Hogy az első pillanattól kezdve, ahogy leértünk és megláttam a tanodát és az előtte álló embereket, milyen nyitott és közvetlen, mondhatni, bátor vagyok. Azt hiszem, ez leginkább Berki Judit kisugárzásának köszönhető. Rögtön éreztem, hogy nem akárki ez az ember, aki most kedvesen és barátságosan körbevezet minket a gyönyörű tanodában. És a tanoda, mintha átvenné az azt működtető emberek (Judit mellett Szomora Szilárdot volt szerencsénk megismerni) és az azt gyakran látogató emberek auráját: barátságos, vidám, kreatív, érdekes, ilyen jelzőket tudnék aggatni a házra. Kávéval, teával, nutellával, királyi reggelivel vártak minket, aztán jöhetett a bepakolás, sőt inkább beszuszakolás – sok cucc, kevés hely. Ugyanaz a tűzoltós csapatmunka, mint Pesten, csak most az adogatásba nevetve beszállnak a helyiek is. A konyha lesz a raktár, a Pilvax kávéház feliratú földszinti szobában pedig (megy már a 15-ére való készülés!) szépen elrendezzük a női, a férfi, a gyerek ruhákat, az ágyneműket és a cipőket. Aztán végre jöhetnek a vásárlók, 30 forint egy darab, a pizsama egynek számít, igen. A pénz a tanodának megy, és a busz költségeire fogják fordítani, ami elhoz 40 gyereket Pestre, a Nemzeti Színházba, a Roma Ellenállás Napjára.
A vásárról: mivel kevés helyen volt rengeteg ruha, először ötösével engedtük be az embereket, akinek nem volt, kapott szemeteszsákot a pakoláshoz. Én főleg a cipőkeresésben, méretmegállapításban segítettem, a gyerekeknek meg a cipő felvételében is – Jázmin zoknis lábát, kis pucér sarkát fogva rájöttem, hogy a sok gyerekcipő mellett sok-sok gyerekzokni is kellene.
Azon kívül a furcsa-felháborító eseten kívül, hogy valaki egy szétesett, majdnem teljesen levált talpú cipőpárt „adományozott” (L.Ritók Nóra amúgy erről is írt tanulságos segítséget), a jóhangulatú turizás közben egy szívenütő dolog történt. Egy házaspár elhozta a négy gyerekét, a nő ruhákat válogatott nekik, a férfi a kanapén ülve a cipőkkel bajlódott, az ő gyerekeiknek segítettem. Nagyon sokáig voltak ott, vissza-visszamentem hozzájuk, rápróbálni a cipőket a néma gyerekekre, míg az apuka kérdezgette, ez jó?, akarsz cipőt?, jó lesz?, nekem meg azt dödörögte mosolyogva, hogy nem hajlandó a gyerek kiköpni a cumit. Elkezdtem nekik ajánlgatni, hogy vannak vadiúj pólóink, S-től XXL-ig, lila, piros, fehér, hátul, csak hogy a felnőtteknek is…, ezt már én is csak dödörögtem, nem hallották, nagy volt a felfordulás. Nem tudtam megállapítani a férfi méretét, nem mertem vinni neki pólót, ő meg nem nagyon állt fel a gyerekeitől. Csak egyszer, végre, hogy megnézze a férfi cipőket. Megtudtam, hányas kell neki, találtam egy egész jót, mutattam is, de akkor már az ajtóban álltak és nem nagyon reagált. Kezemben a cipővel néztem őket, na mehetünk?, kérdezte a férfi a feleségétől, és talán még egyszer megismételte halkan, amit addig is folyton hallottam tőle, hogy istenem, istenem, idegesen, de csöndben. Hát elmentek, a gyerekeknek jó dolgokat találva, de maguknak semmit. Kellett pár sóhaj, hogy tudjam folytatni. De hát persze, közben olyan logikus volt az egész.
A finom, helyi étteremből hozatott ebéd elfogyasztása után arra mentem vissza, hogy az egyre nagyobb kuplerájban egyre jobban megy magától a turkálás, csak álldogáltam, nem tudva, kell-e a segítségem. Kellett aztán, volt még dolgunk, de lassan lezártuk a vásárt, hogy folytathassuk a programot. Beszélgettünk Judittal és Szilárddal a négy faluból lett város nem túl jó helyzetéről, az ismerős történetről: a bányaváros lakói a kilencvenes években elvesztik munkahelyüket, gyár és álláslehetőség a közelben alig, a közmunka, hát az meg közmunka. A tanoda az viszont tanoda: lehetőség, remény, segítség, barátságok, jó hangulat és életek megváltoztatása, emberek föl- és kiemelése. Egy kis ragyogás a semmi közepén. A családlátogatás során azért kiderül, hogy ez a semmi nem az a semmi. Itt béke van, nincs fajgyűlölet. Itt a jobbikosok nagy barátjuk a cigányoknak. Legalábbis annak a családnak, ami tőlük kapja a malacot, a festéket a házhoz. Bejárnak egymáshoz a kórházba, együtt mennek gyúrni. Még a gárdisták is szóba kerülnek. És hogy ők, a cigány család is csak a Jobbikra fog szavazni. A menekülteket viszont beengedték volna, már csak azért is, mert most az történik velük, ami a cigányokkal a történelem folyamán.
Csapatunk tehát hármasával látogatott családokat, fiatalok kísértek el minket, akikkel végig természetes, barátságos hangulatban tudtunk beszélgetni, nem kikérdezés és megfelelés volt, őszinteség és közvetlenség. Ugyanígy volt a családnál is, leszámítva, hogy kissé meghökkenve vettem tudomásul annak a természetességét, ahogy a családfő, később pedig a barát, aki gyúrni hívta, csapatunk két fiú tagjával fogott kezet és mutatkozott be, a köztük ülő két lánynak, nekünk pedig épp hogy egy „csók!”-ot dobtak oda. Tudtam, hogy illemtudó, rendes emberek – épp ezért rökönyödtem meg és szóltam aztán csak alig pár szót. Miközben kedvesen és barátságosan fogadtak és beszélgettek velünk a legintimebb témákról, pénzről és politikáról, mindennapokról, a körülményekről. Az anyukán rögtön kiszúrtam a szép cipőt, amit a nagymama nemrég talált neki nálunk, a kislány pedig gyönyörű volt az új rózsaszín ruhácskájában.
A családhoz egy leendő erdőmérnök fiú vitt el minket, aki a tanoda egyik kiválasztottjaként a helyi gyerekeknek fog foglalkozásokat tartani, hiszen ottani fiatalként ő lehet a legjobb példa, magyarázta nekünk, én meg bólogattam, majd’ leesett a fejem. A verőfényes napsütésben, beszélgetve sétáltunk el a családhoz és vissza a tanodába, tyúkok között, kocsma, cigányönkormányzat, bezárt cba és trambulinon ugrálva focizó gyerekek udvara mellett (ezek is magyarok, mondta nekünk a fiú, mutatván, hogy itt tényleg békés egymásmellett élés van).
A családozás után Judittal és Szilárddal beszélgettünk a mi külső és az ő belső tapasztalataikról. Tökéletes volt a nap struktúrája: először velük beszélgettünk, kis alapozás, aztán a családokkal, aztán megint velük, és így árnyalt képet kaptunk arról, milyen az élet itt, Bátonyterenyén, hogyan élik és akarják megélni a mindennapokat a lakók és mi a véleményük a szakembereknek, Jobbikról, munkalehetőségekről, a gyerekekről.
Egy ilyen fárasztó és élménydús nap, korareggeltől estig, felér egy hosszabb táborral, utazással, nagy élménnyel, mindenkinek ajánlom – aki pedig nem tud eljutni hasonló helyre, az keresse fel az Adománytaxit, hogy legalább a megunt holmijai eljussanak.
Köszönjük a kisbusz felajánlást a MAZSIHISZ-nek!
