Első körben, amolyan bemelegítésként, fél óra alatt kb. 70 Ikea zsáknyi ruhát mozgattunk meg tízen, amikor is a bérelt pincehelységből felhordtuk és felpakoltuk a teherautóra. Próbáltunk láncot alkotni, hogy ilyenformán adogassuk a zsákokat egymásnak. Fél hétkor indultunk, egy teherautóból és két személyautóból állt a mi kis karavánunk. Három idősebb csapattaggal utaztam, ( remélem, nem haragudnak meg amiért az „idősebb” jelzőt használom… úgy értem, hogy : nálam kicsit idősebb J ) A fiatalság a másik két járműben kapott helyet.
Maga az út Bódvalenkéig nekem nem tűnt hosszúnak, nagyon sokszor megtettem a Budapest-Miskolc utat az utóbbi években.
Bódvalenke… a freskófalu. Annyit tudtam róla eddig, hogy Zemplén megye északi részén, közel a határhoz fekszik, és az ország legszegényebb falvai közé tartozik. Mint ahogy ez az egész térség, Edelénytől Szalonnán át, egészen Rakacáig és még azon is túl… borzalmas mértékű itt a szegénység, a kilátástalanság. Hallottam természetesen a freskókról – amik Bódvalenke házaira festett óriási képek – alig vártam, hogy lássam őket.
De jobban vártam az adományok szétosztását. Ez egy szervezett dolog volt Eszter „főhadiszállásán”. A fiúk, néhány helybéli segítségével, lepakolták a teherautókról és berakták egy hátsó helységbe, a zsákok egyharmadát, néhány tévét is vittünk, fotelt, mikrót. Csak fél füllel hallottam, amikor Eszter odaszólt a helyieknek, hogy a mikrót az viheti el, akik önkéntes munkával segítik a falu életét… Eszter… Ő itt az összetartó kapocs. Ő az, aki megoldásokat keres. Egy olyan ember, aki óriási elhivatottsággal, fegyelemmel, nehezen, de boldogul ezen a vidéken. Ő az, aki figyelemmel kíséri a családok életét, mindegyik sorsát követi, szabályokat hoz és betartat… és a dolog működik. Legalábbis a kis lépések. A bérlet kifizetés például. Azoknak, akik környező falvakba járnak dolgozni, kifizeti az utazás költségét. Éppen akkor, amikor bent beszélgettünk a „főhadiszálláson”, jött egy fiatal srác, csak úgy műanyag papucsban de kabátban, mezítláb. Hozta a számlát az utazásról, megkapta a kis pénzt, ment is tovább.
De működik itt egy „Babaház” is. Így hívják. Ide járnak az anyák a kicsikkel – már 3 hónapos babát is vihetnek – tanulni, játszani, beszélgetni, „összejönni”. Ezzel kapcsolatban rögtön elhangzik egy érdekesség. A roma nők szülés után sokáig, több hónapon, de akár éveken keresztül, a gyermeküket az ölükben fogják. Sokszor látunk ilyet, ez náluk amolyan szokás, nem teszik le a gyereket a kezükből. Még főzés közben is a karjukon van, vagy az ölükben ül. Ha kimennek fáért akár még a hátukon is viszik magukkal. Viszont, így a gyerekek nem tanulnak meg úgymond rendesen mászni, ezáltal a motorikus képességük nem alakul ki, nem fejlődik. Ez okozza, hogy nagyon sok roma gyerek diszleksziás, tanulási nehézségekkel küzd. Az anyukák eddig ezt nem tudták. És itt az egyik ok, amiért jó a Babaházba járni. A kicsik itt kúsznak-másznak, játszhatnak együtt. Az anyukák tudnak kis közösségi életet élni. Az egyikük mesélte – Patrícia a kisebbik lánya, a nagyobb lány kitűnő tanuló – hogy ebben a csoportban tanult meg például sütni. Ez óriási öröm a gyerekeknek és ő magának is, főleg ha valami igazán finom sütit tehet ( -ne ) az asztalra. Ők azért úgy ahogy boldogulnak, a férje dolgozik, van éppen munkája…
Óriási a szegénység… 230-an laknak összesen, a picikkel együtt a faluban, ebből 200 fő roma. Néha talán egy-egy alkalmi munka akad, de ezen kívül semmilyen munkalehetőség nincs. Aki mégis talál környező településeken valamit, az szerencsésnek mondhatja magát. Nagyon szerencsésnek. Persze ez is havi 30-40 ezer Forintos fizetést jelent csak, ennyit tudhat magáénak az ember, illetve még a családi pótlékot kapja meg. A családfők többségének viszont nincs munkája, 22 ezer forintos szociális segélyből élnek. Van olyan háztartás ahol 5-6 gyereket is nevelnek, próbálnak nevelni. Tavaly 7 kisgyermek fogant meg, közülük 4 meghalt vagy a születéskor, vagy a születést követő két héten belül.
Hideg volt ma. November vége felé járunk, már bőven elkél a téli holmi, ráadásul esett az eső is. Nem nagyon, néha csak szitált, megkímélt azért minket a bőrig ázástól. Mindannyian kabátba, sálba burkolózva áztunk, miközben az összeomlás szélén álló ház ütött-kopott ajtajából egy szál atlétatrikóban álldogáló kamasz fiú integetett felénk. Hozzászoktak… kialakult egy életforma, egy sajnálatos, de még inkább szörnyű, kilátástalan küzdelem. Küzdelem a mindennapokért. Vagyis csak a másnapokért… hogy holnap legyen mit enni. Előre tekintve csak annyit látnak, hogy húszadika körül már nincs pénz. Sokakat csak ez foglalkoztatja. Illetve az, hogy valahonnan fát szerezzen, mert különben megfagynak mind.
Gyönyörűek a freskók. Világhírűek, évente 5-6 ezer turista érkezik Bódvalenkére, hogy megcsodálja őket. De Eszter és a falu nem tud a turistákra „építeni”. Próbálkoztak vendégházzal, van a közelben egy 10 Hektáros kúria. Nem lett a vendégházból semmi. A 10 Hektár földterületet lehetne a családoknak művelni, zöldségeket termelni. Fel lehetne osztani kisebb parcellákra, ahol mindenkinek lenne saját „kiskert”-je. De nem lehet. Mert a kúria teljes földterületét egyetlen ember műveli, aki kukoricát vet bele, betakarít, és így ő és a családja megél belőle. 1 család.
Eszter nagy lépéseket is tenne, próbál tenni, de sajnos nem nyer el pályázati pénzeket. Nyolc év munkája megy veszendőbe, ha nem teremt elő több pénzt, például egy aprítógépre…
Igazán jó helyre kerültek az adományok. Itt óriási a szükség mindenre. Akinek a háza falára festmény került, örül, mert a fal így le lett szigetelve, vakolva, ezután jöttek csak a művészek az ecsetjeikkel. Talán melegebb odabenn… talán, mint azoknál, akik házán nincs festmény.
Eszter mesél, beszélgetünk, körbevezet. A saras utakat és udvarokat járjuk az esőben. Találkozom egy vacogva fázó kiskutyával az egyik portán, és egy harisnyában, narancssárga tüllszoknyában futkározó kislánnyal az utcán. Vagyis csak narancsszínnek látszik, közben barna, a kosztól. Hallom, ahogy kiabálnak neki öt házzal arrébról, hogy jöjjön be hamar, megfázik.
A séta után a projektirodában ( ez a főhadiszállás amolyan rendes neve ) megvendégelnek minket. Óriási lábas paprikás krumplit kapunk, csodás, friss fehérkenyérrel. Komolyan mondom, ilyen finom paprikás krumplit nem ettem még… és úgy hallottam a tányérok kocogtatásából, hogy mindenki élvezettel fogyasztotta. Sőt, szerintem mindenki szedett újra. Miközben mi a falut jártuk, az udvaron álló kemencében sült az almás pite, ami szintén isteni finom volt, ráadásul az az illat… és a tészta íze valóban hasonlított a kürtős kalács ízére, ahogy Tomi mondta. Talán a kemence teszi…
Hamarosan búcsúzunk a falutól és Esztertől. Még egy csoportképre összeállunk az egyik freskó előtt. Eddigre már, úgy hallom hátulról, hogy az adományok nagy részét széthordták. Látom még ahogy egy asszony cipeli a vízzel teli kék kannát, egy távoli kútról. A házakba nincs bevezetve a víz… talán csak néhányba.
Jártam már sok faluban, ismerek szegénységben élő családokat, láttam már hasonló élethelyzeteket. De ilyen mély szegénységet nem. Itt szinte mindenki nélkülözésben él, és vacogva siet el mellettünk, hogy hátha jut még valami a zsákokból. Ha csak a zsák, az se baj, hazaviszi azt is…
Lassan éjfél, mostanáig írtam. Bódvalenke után Ózdra mentünk, ahol szintén elkél a segítség. Egészen más, sokkal szervezettebb, működőképesebb a szegények segítése. Az itt létesült központban a gyerekekkel iskola után, délutánonként foglalkoznak, felkészítik őket az éppen soron következő dolgozatra, de e mellett nagyszerű programokat is és foglalkozásokat szerveznek. Óriási munkát végez András az egyik patrónus, ha kell gitárt oktat, rajzolni tanít, kis olimpiát szervez a gyerkőcöknek, de a kicsik imádják, ha csak a kocsijával kicsit furikáztatja őket. J Csodálatos amit tesz, és nagyon szorítok neki, hogy sikerüljön minél több roma gyermeket egy jobb élet felé terelni.
Sok-sok zsákot pakoltunk le itt is, és végre a lánc is profin sikerült.
Nagy nap volt a mai, egy igazán jól sikerült, hatékony és eredményes megmozdulás. Örülök, hogy ezzel a kis csapattal tartottam, alig várom, hogy újra utazzunk. De addig még sok a dolog. Például a „183 kabát” program már elkezdődött, a tavalyi tél fagyhalálaira emlékezve gyűjtünk télikabátokat, meleg holmikat a rászorulóknak. Jó lenne még Karácsony előtt eljuttatni nekik…
