Olaszliszka: azt hiszem ennek a településnek a neve majdnem mindenkinek mond valamit. Sajnos senki sem pozitív képet kapcsol hozzá. Társadalomtudósként már előre sejtem, hogy egyetlen történés – ebben az esetben a mindenki által ismert 2006-os lincselés – mennyire lerombolhatta a település és az olaszliszkai lakosok megítélését, noha az ott élő emberek erről nem tehetnek.
Kora reggel találkozunk az Adománytaxi raktárában és bepakoljuk az adományokat. Minden szépen összekészítve. Olyan önkéntesekkel utazunk, akiknek ez már nem az első ilyen útja. Lelkesen mesélnek korábbi útjaikról az Adománytaxival, míg várjuk a többieket. Útközben van lehetőség egy kicsit megismerni őket, hogy mivel foglalkoznak, mikor nem önkénteskednek, hogyan kezdték el, mire lehet ma számítani. Mindenki, köztük én is mesélünk a korábbi hasonló tapasztalatainkról.
Orsós Péter, a Roma Nemzetiségi Önkormányzat vezetője vár bennünket Olaszliszkán, illetve jó néhány segítő a településről. Egy rövid kávészünet után megbeszéljük, kinek mi lesz a dolga. Óriási tömeg várakozik az épület előtt. Látszik, hogy már nagyon készültek erre a napra.
Két óra megfeszített munka következik. Nagyon sokan vannak. Sok család kis gyerekekkel, fiatalok, idősek is. Leginkább ruhákat, gyerekjátékokat, konyhai eszközöket válogatnak az emberek. Aki hozzánk ér, türelemmel vár, hogy megszámoljuk, kihez hány gyerekruha, játék kerül. Sajnos a nagy munkában beszélgetni nem jut idő, de jó látni mennyire simán megy minden és jó tudni azt, hogy ezek a tárgyak mennyivel fognak hozzájárulni a családok hétköznapjaihoz. Lesz végre egy rendes párnájuk? Az a helyes kislány ezzel a plüssállattal fog aludni ezentúl? Az anyuka végre több főre is tud teríteni majd a tányérokkal és a poharakkal? Mi lesz ezeknek a tárgyaknak a története vajon? Ki küldte és ki használja majd?
Az Adománytaxi tevékenységében többek között azt szeretem nagyon, hogy az adomány nem alamizsna. A helyi lakosok egy piacnapon fizetnek egy jelképes összeget azokért az adományokért, amik hozzájuk kerülnek. Ez lehetővé teszi azt is, hogy megbecsüljék ezeket a tárgyakat, illetve vevőkként vesznek részt a piacon, nem pedig rászorulóként, segítettként. A vásárlók döntik el, hogy a bevételt milyen közösségi programra fordítják. Így a helyiek pénze tulajdonképpen a közösségben marad. Számomra nagyon fontos az a hozzáállás, hogy a hátrányos helyzetűek is, nehéz körülményeik ellenére, vásárlóként és nem segítettként vannak jelen ezen az eseményen. Azt hiszem azért, mert ettől nem érződik az a társadalmi hierarchia, hogy mi „pestiek” vagyunk a segítők, ők a segítettek. Az egy alá-fölé rendelt helyzet lenne.
A piac után az ebéd közben van lehetőségünk kicsit beszélgetni is Péterrel. Kiderül, hogy hogyan, milyen eszközökkel próbál segíteni a helyi közösségben és ennek milyen rendszerszintű nehézségei vannak. Sajnos beigazolódik az is, amit az elején gondoltam. Az olaszliszkai lakosság nagyon érzi azt a negatív előítéletet még a környéken is, amit a 2006-os lincselés okozott. Munkalehetőség sincs sok, leginkább a környékbeli szőlőkben tudnak dolgozni. Ennek persze vannak korlátai: hány emberre van szükség, van-e éppen munkalehetőség.
A nap végén két gyerekes családhoz is ellátogatunk az önkéntes csapattal, akik nagyon nehéz körülmények között élnek. Látszik, hogy sokan élnek együtt, nagy szegénységben, de a házak belülről nagyon rendesek, tiszták. Az egyik házban az asszony mesél róla, hogy mennyire nincs lehetősége, hogy a beteg kislánya kezelést kaphasson Miskolcon, mert nem tudnak eljutni oda. A másik házban is a gyerekekről beszél az anyuka, hogy milyen sokat jelent nekik, hogy a gyerekek tanuljanak tovább és hogy ez a legfontosabb számukra.
Kifele menet most már csak azon gondolkozom, hogy igazából mi tanulhatunk tőlük: arról, hogy mennyire helyt állnak ennyi nehézség közepette, mennyire méltósággal viselik a körülmények, a település negatív megítélését, a pénz- és a munkalehetőségek hiányát.
Fotó: Dávid Imre
